A vallással való viszonyunk, mint a személyiségünk kórképe.

Bár sokak mindennapi életében nem játszik kiemelkedő szerepet a hit és vallásgyakorlás kérdésköre, kivétel nélkül érintkezünk vele valamilyen formában, ha máshogy nem is, közvetetten, mint a kultúránk mozgatórugójával.

A téma nem csak a karácsony közeledtével, az adventi időszak miatt lehet aktuális, a világszinten zajló konfliktusok kapcsán is érdemes elővenni. Hiszen naponta emberek esnek áldozatul a vallási fanatizmus köntösébe bújtatott brutalitásnak.

Én anyai ágon erősen református családból származom, így kiskoromtól keresztény nevelésben volt részem, az egyházi gimnáziumot is beleértve, amit – életem egyik legjobb döntéseként – idő előtt otthagytam. Emellett, már tizenéves korom kezdetén érdeklődtem a keleti vallásfilozófiák iránt. Így elmondható rólam, hogy a fennálló témakörre viszonylag széles rálátásom van. Bár én magam nem vagyok hívő.

Úgy hiszem, minden vallás összetett és a megértésükhöz minél több információ birtokában kell lennünk a kiindulási területének földrajzi, társadalmi, történelmi és szociális helyzetéről a keletkezés korában. Mindennek az alapja a marketing, az emberek eléréséhez, megszólításához számukra kell egy adott irányzatot úgymond személyre szabni.

Ennél fogva a szent könyvek szövegei is általában több szinten értelmezhetőek, hogy fogyaszthatóak és jelentéstartalommal bíróak legyenek az egyszerű ember számára, ugyanakkor képesek legyenek meggyőzni az intelligens olvasót is.

Ez magában rejti a veszélyét annak, amit rendszeresen tapasztalhatunk: lebutított, szó szerint, vagy félreértelmezett tanítások eredményeképpen nagy tömegekben borzasztó, erkölcstelen és kifacsart világnézet alakulhat ki.

Természetesen ezzel nem magukat a vallásokat akarom démonizálni. Főleg mivel a hátterükben egy sokkal érdekesebb téma áll, mégpedig az alapjukul szolgáló filozófia.

Mondja nekem azt bárki, hogy a mindennapi apró-cseprő dolgain túl nem gondolkodik el időről időre azon, milyen felfoghatatlanul hatalmas az univerzum, milyen kifürkészhetetlenek az emberi elme mélységei, milyen megfejthetetlen az idő maga.

A legtermészetesebb és legelemibb szellemi igényünk mindezen kérdések megválaszolása, a létezés misztériumának feltárása. Azok a filozófiai irányzatok, amelyekre a legtöbb vallás épül, ha nem is adnak konkrét választ ezekre a kérdésekre, számtalan briliáns elméletet alkotnak meg, számtalan olyan következtetést vonnak le, amelyek megértése alapjaiban változtathatja meg a gondolkodásmódunkat.

Persze nem kell nekiállnunk és addig keresgélnünk, amíg meg nem találjuk azt az irányzatot, amivel száz százalékban azonosulni tudunk. Ugyanis ilyen nem létezik. 

A saját igazságunkat kell meglelnünk.

És ha van is a fejünkben egy általunk reálisnak tartott elképzelés az élet nagy kérdéseiről, pl.: a világ keletkezéséről, mivel nem voltunk ott, egyáltalán nem áll jogunkban sziklaszilárdan állítani a verziónk valós mivoltát. Mások véleményét ugyanolyan lehetséges opcióként kell elfogadnunk és mindig nyitottnak kell lennünk a saját álláspontunk változtatására. Összességében azt hiszem mindannyian örök kételkedésre vagyunk ítélve ebben a tekintetben.

Ebből kiindulva a heves vallásellenesség és a bigott vallásosság ugyanúgy egyfajta rövidlátást sejtet. Egyfajta belső bizonytalanságot, egy menekülési útvonalat a mindennapi döntések és krízishelyzetek önerejű megoldása elől. Ez pedig számomra komolytalanná és hiteltelenné tesz egy embert.

Véleményem szerint azt, hogy mit gondolunk a lét mélyebb kérdéseiről, miben hiszünk, mi szerint élünk, nem szabad elhanyagolnunk a hétköznapok problémáival küszködve. Újra és újra át kell gondolnunk és felül kell bírálnunk nézeteinket. És a lényeget sosem szabad elfelejtenünk: Mindannyian elsősorban emberek vagyunk, meggyőződésünktől függetlenül.

“Az Istent soha senki nem látta: Ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk..”

János 4:12

Meszti