Life is an inside job – A magunkban megélés művészete

Akik a közvetlen környezetemhez tartoznak elmondhatják, hogy alapvetően szeretem az embereket. A kulturális, érzelmi, nemi, szexuális és neveltetésbeli diverzitásból fakadó végtelen egyediségüket és különlegességüket. Imádok új barátokat szerezni, vagy épp a régieket jobban megismerni. Imádok véget nem érő tartalmas beszélgetéseket folytatni, megpróbálni megérteni másokat, és felfedezni bennük a titkos, szerethető mélységeket. Imádok kettesben lenni. Imádom a meghitt közelséget.

De egyáltalán nem hoz lázba a gondolat, hogy nagy társaságok apró kis darabjaként közös tevékenységekben vegyek részt. A felületes, pár szavas dialógusok nem csak hogy érdektelenek és fárasztóak számomra, kifejezetten esetlen is vagyok ha ezekre kerül a sor. Amikor a barátaimmal csapatostul jelenünk meg valahol, gyakran egy fura, távolságtartó és átlagos lány látszatát keltem, aki bárhol szívesebben lenne, mint az adott helyen. Mintha egy születésétől fogva állatkertben nevelkedett gorillát hirtelen beszabadítanának vadon élő társai közé és azt mondanák neki “Mától itt kell élned, asszimilálódj, viselkedj természetesen!”

Mindennek egy nagyon egyszerű oka van, ami nincs összefüggésben semmiféle önbizalomhiánnyal, vagy depresszív hajlammal. Egyszerűen introvertált személyiségtípus vagyok.

A divatos és sokat emlegetett fogalom, amely köré a modern lélektan, mint valami pszichotikus betegség köré valóságos problémahálózatot épített ki valójában nem egy egyoldalú, elszigetelt kisebbséget takar, ahogy azt a sztereotípiák sejtetni engednék.

Először is: ha az emberi elméről beszélünk, semmi sem fekete vagy fehér.

Ugyanúgy, ahogy nevetséges lenne a férfi és női agy neurológiai eltérései alapján általánosítva meghatározni, miben tehetséges az egyik nem és miben a másik, gyermeteg hiba lenne egy fekete vonallal kettéválasztani (az egyébként még számtalan alkategóriára is felosztható) introvertáltak és extrovertáltak világát.  Az agyunk végtelenül összetett mikrokozmoszában minden egyénenként eltérő. Nincs az a definíció, ami leírná a fluiditást, amivel két ember ugyanazon ingereket érzékelni tudja.

Valóban alapvető tény, hogy az introvertáltak a csak magukra szánt idő alatt feltöltődnek, míg az extrovertált személyiségek  a társasági életben lelik meg az energiaforrásukat és egyedül magányosnak érzik magukat? 

Egyke vagyok, akinek már tizenéves kora kezdetén ott lógott a belépni tilos tábla a csukott szobaajtaján. Nem a világ elleni lázadásom, vagy meg nem értettségem kifejezéseként, hanem egyszerűen azért, mert számomra meghitt és kreatív légkört jelentett az egyedüllét. Ez a mai napig sem változott. Nem vagyok magányos, amikor magam vagyok, és igen, tényleg újjászületek az alatt az idő alatt, amit nagy ritkán van lehetőségem teljesen a gondolataimba merülve tölteni, olyannyira, hogy ilyenkor még a telefont sem szívesen veszem fel bárkinek is.

giphy

Engem is feltölt a közösségi lét, de aránylag kevesebb társas interakcióval elégszem meg, mint sokan mások.

Az eltérés tehát az arányokban rejlik.

Igaz továbbá, hogy sosem jelentett problémát számomra, ha tömegek előtt kellett megszólalnom, sőt ez kifejezetten olyan tevékenység, amiben úgy gondolom, jobb és magabiztosabb vagyok az átlagnál. Ugyanígy igaz az is, hogy a magánéleti kommunikációs helyzetekben sokszor durva, túlságosan őszinte és arrogáns megnyilvánulásaim vannak. Vagy hogy időnként szívesen vagyok valaki társaságában úgy, hogy nem beszélgetek vele, ezt pedig egy csöppet sem érzem kellemetlennek vagy feszélyezőnek. (Ezek tipikus introvertált személyiségjegyek.) És kifejezetten szeretem magamban, hogy ilyen vagyok.

A probléma ott kezdődik, hogy egy extrovertáltságot preferáló társadalomban élünk, ennél fogva már kicsi korukban elkezdjük a gyerekeinket extrovertáltnak nevelni.

Amikor a kis porontyunk a sarokban olvasgatva üti el az idejét, ahelyett, hogy a focipályán töltené a szünetet a többi társával együtt, aggódni kezdünk. Azt az érzést teremtjük meg a fiataljainkban, hogy a csendes elvonulás a félénkség, a depresszió, a nagy tömeggel kapcsolatos ellenérzések pedig az önbizalomhiány, az átvitt értelemben vett érzelmi degeneráltság jelei. Azt tanuljuk és tanítjuk, hogy mindenből a hangosabb, a pörgősebb a jobb.

Életem során szembesültem vele, hogy számtalanszor olyan emberek kerülnek közösségek élére, jelentőségteljes pozícióba, vagy egyszerűen csak nyerik el a környezetük tiszteletét, akik tudásuk, intellektusuk révén sokkal kevésbé érdemelnék meg azt, mint a közösség más tagjai. Egyszerűen mindenki rájuk figyel harsányságuk és számomra indokolatlannak tűnően nagy aktivitásuk miatt. Az én szememben ez a viselkedés olyan hatást kelt mintha egy cirkuszi porondon fellépő mutatványost figyelnék meg éppen. Nekem sosem volt szükségletem a környezetem számára mindenáron bizonyítani kompetenciáimat, elég volt, hogy én tudok a létezésükről.

A felnőtt életben bizonyítani, a külvilággal egészséges kapcsolatban lenni és érvényesülni persze tudni kell. Hogy mi lehet akkor a megoldás erre a látszólagos összeférhetetlenségre?

A hiba nem bennem van, és nem is abban az embertársamban, akinek a viselkedése eltérő az általam logikusként definiálttól. A problémát pontosan az szüli, hogy mindenáron konkretizálni szeretnénk, milyen a normális viselkedés modellje, így szükségszerűen nagyobb teret engedve valamely csoport tagjainak, míg a másikakat háttérbe szorítjuk. Holott egymás megértésén keresztül könnyedén tudnának párhuzamosan is érvényesülni.

Úgy gondolom, a megoldás egész egyszerűen a saját igényeink felismerése és a mások iránti tolerancia. Képesnek kell lennünk a skatulyák keretein kívül meghatározni, mennyi társasági lét, illetve magány az ideális a kiegyensúlyozott életvitelünkhöz. És alkalmazkodnunk kell a környezetünknek a miénktől eltérő szükségleteihez. Legalább is egyszerűbbnek tűnik, mint arra várni, hogy hirtelen mindenki elkezdjen úgy gondolkodni, ahogy mi magunk. 🙂 

Meszti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s