Hosszú út hazafelé

IMG_0801

Láttam már “nagy magyarokat” és “igaz keresztényeket” papolni a becsületről.  Láttam olyan undort és idegenséget a hazám arcain, amivel soha nem néztek még rám máshol Európában. Általános iskolai tanárnőt szexista értékeket közvetíteni. A középiskolai tanáraim egyikét ridegen a szemembe mondani: “Sajnos vannak ilyen emberek, mint te.”, miután szemtanúja volt annak, hogy megcsókoltam a barátnőmet. Láttam sok szülőt, saját lányát figyelmeztetni, vegyen hosszabb szoknyát, mielőtt utcára megy. Zaklatás áldozatait önmagukat hibáztatva depresszióba zuhanni. Annyi fájdalmas szeletet a Magyar valóságból, hogy már-már a szép dolgok is más fénytörésbe kerültek tőle. Hallottam külföldi barátaimat elkeseredetten megállapítani: “Olyan gyönyörű ez a város.. de az emberek…”.
Ott voltam millió véget nem érő október 23.-án és március 15.-én. Végighallgattam a fennkölt beszédeket, amikben azok sem hittek, akik elmondták őket.

Szembesültem azzal, hogy az átlagemberek rémisztően magas százaléka csak tévelyeg az életben, fogalma sincs, mit miért tesz, hogy a jó, mitől jó, a rossz, miért rossz és nem is igazán érdekli. Hogy az általánosan elfogadott, miért nem egyenlő a helyessel. Hogy mit jelent a társadalmi felelősség.
Láttam őket elfordítani a fejüket, próbálni nem észrevenni, hogy egy olyan jelenben, ahol folyamatosan szélsőségek feszülnek egymásnak az erkölcsi kérdéseket illetően, minden apró mozdulatunkkal, jelentéktelennek tűnő döntésünkkel állást foglalunk. Hogy attól kezdve, mit veszünk fel reggel, az első randis szexen (vagy nem-szexen) át, egészen addig, hogy mit kommentelünk anonimként cikkek alá, akár egy orrunk alatt elmormogott kritikával, vagy épp a csendünkkel, a tűrésünkkel egy értékrendet képviselünk. Egy értékrendet, ami a sajátunk, amit továbbadunk majd a gyermekeinknek és amiért száz százalékos felelősséggel tartozunk.

Az az ország, amiben én felnőttem, olyan értékeket képviselt, amik lehetetlenné tették, hogy a földet, amin járok, a hazámnak nevezhessem. Nekem nem volt itt helyem.

Egy tanárom szájából hangzott el egyszer a gondolat, miszerint: “A történelemben a krízishelyzetek mindig lehetőséget adnak a fejlődésre. Ha egy probléma, ami régóta lappangott eljut az exponálási pontra és robban, de képesek vagyunk magasabb szinten megoldani azt, egy sokkal jobb világban találjuk magunkat, mint előtte.”
Most, amikor a reggeli metrón még kicsit kábán egy citylight plakáthoz sétálok és megigazítom rajta a félig leszaggatott “Állítsuk meg Moszkvát!” matricát, érzem azt, mennyire igaza volt. Munka előtt egy barátommal egy kávézó teraszán aktuálpolitikáról beszélgetünk, kételyekkel, de lelkesen. És beszélünk a jövőről. Életünk során talán először beszélünk a jövőről itt, Magyarországon. Szivárvány zászlók emelkednek az égbe a Hősök terén és erős nők és férfiak emelnek szót az elnyomás, a megkülönböztetés ellen, a szabadságunkért. Idegenekkel skandáljuk ugyanazokat a szavakat és mások szájából hallom, ami évek óta ott volt bennem, kimondatlanul.

És itthon vagyok.
Fiatal vagyok, nő vagyok, biszexuális, feminista, liberális. És ez az én országom is.

IMG_0769

Mert lehet más is Magyarország. Lehet igazságos. Erkölcsös. Lehet elfogadó. Lehet ésszel keresztény és a keresztény mellett muzulmán, vagy buddhista is. Lehet modern úgy, hogy nem tiporja össze amiből épült. Lehet nyitott mindenki felé, lehet bármilyen bőrszínű és nemi identitású. Lehet erős a sokszínűségtől. Lehet egyenlő. Lehet reményteljes.
Bármi lehet, amivé mi tesszük.

De mivé is akarjuk tenni valójában?

A Közép- és Kelet-európai térség nyugattól való elszakadottságában, az ősi keresztény eszmevilág és a szocializmusból itt ragadt viselkedési normák elegyében tengődő generációk bőven hiányában vannak a perspektíváknak. Vagy ha vannak is alternatív modellek, azokat rendkívül nehéz beépíteni a rendelkezésre álló közegbe.
Az általános elégedetlenség hiába kovácsolta nagyjából egységbe az eddig több kérdésben meglehetősen széthúzó tömegeket, – bár a probléma jelenlétét mind észleljük – arról, hogy mi lenne a helyzet feloldása aligha vannak egybehangzó, kiforrott vélemények.

És mivel a politikai rendszer válsága egy reflexiója a társadalmi értékválságnak, egy önmagának rendszeresen ellentmondó nép nehezen tudja stabilizálni azt.
Saját, átgondolt, stabil logikai alapokon nyugvó értékrend, elvárásrendszer és végcél nélkül csak sötétben tapogatózunk.
A változások nem a környezetünkben kezdődnek. A változásokat önmagunkban idézzük elő és ezt reprezentáljuk a külvilág felé.

(A változás ott kezdődik, amikor megértjük: ha valaki akár csak szóban is, nyilvánosság előtt, hátrányosan megkülönböztet bármely társadalmi csoportot, az a személy, ezen egyetlen cselekedete által erkölcsileg alkalmatlanná válik egy ország vezetésére.)

Ne csak vágyjunk valami jobbra. Teremtsünk alternatívát. Olyan alternatívát, ami itt, a Magyar valóságban életképes és előre visz. Ami nem szorít ki senkit, ami példaértékű.

Azt mondom, itthon vagyok. De valójában még mindig hosszú az út hazafelé. Hosszú az út afelé a haza felé, amiben boldogan látnám felnőni az én gyermekemet és a tiedet. Amiben megöregedni vágyom. Ezt az utat nekünk, együtt kell végigjárnunk.

Most, hogy végre elindultunk, ne forduljunk vissza.

Meszti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s