Mi történhet, ha megbotlasz egy kőben?

Elérkezett az ősz. Varázslatos színekben pompázó falevelek borították be az utakat, de a Budapesti betonrengeteget kevésbé hatotta át az évszak egyedi bája, ezért a barátommal felkerekedtünk és elindultunk egy romantikus erdőtúrára.

in the woods

A bíztató kezdet után a romantika csakhamar Monty Phytont idéző komédiába fordult át, amikor a vadregényes erdei utak meredek, sziklás ösvényekbe torkollottak, mert amíg a barátom egy 10 éves gyermek halálmegvetésével és fáradhatatlanságával szelte át az akadályokat, én tehetetlenül bukdácsoltam utána, vigyázva, nehogy hasraessek egy kiálló ágban, vagy instabil kőben. A pontot az I-re a hazaút tette fel, amikor az elhúzódó túra végén sötétben indultunk  vissza az autóhoz. Míg az elhagyatott éjszakai erdőben engem minden kis nesztől a szívinfarktus kerülgetett, a barátom kedvesen mosolygott és megnyugtatott, hogy semmitől nem kell tartanunk. A nap végül fantasztikusan sikerült, sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Engem viszont mélyen elgondolkodtatott arról, mennyire reálisak a félelmeim.

Ha visszagondolok a kiskori önmagamra, nem találok sok különbséget köztem és a barátom között. Emlékszem ahogy a családi túrák alkalmával én is aggodalom nélkül kapaszkodtam fel a legképtelenebb helyekre, tűntem el a rengetegben. Akkor mi változott időközben? Hogyan lehet az, hogy a két természetesen bátor, kísérletező gyermekből az egyik egy aggódó, hibalehetőségeket és kockázatokat elkerülni próbáló , önmagában kételkedő fiatal felnőtt lett, míg a másik sokkal inkább meg tudta őrizni a gyermeki énjét?

A probléma valahol a neveltetésben és a társadalmi szokásokban keresendő.

Ha egy kisfiú fára mászik, verekszik, összekoszolja a ruháját, időnként csúnyán beszél, csak legyintünk. Idősebb korában, amikor szórakozni kezd, kimarad éjszaka, és lányokkal ismerkedik, végig azt erősítjük benne, hogy a kísérletezés jó. A csajozáshoz apu még a kocsit is kölcsönadja. Hibázni szabad, ne féljen kockázatot vállalni és ne csüggedjen, ha valami nem úgy sikerül. Majd legközelebb. Nincs mit veszítenie.

De mi történik, ha a kislányunk mászik fel a fára? Ha verekszik, ha nem hagyja befonni a haját, ha kiejt a száján egy csúnya szót? Bizony egy lánynak nem így kellene viselkednie. Egy kislány csak legyen rendes, ápolt, jól nevelt, lehetőleg minél közelebb a tökéleteshez. Ó, és főleg, legyen óvatos. A lányokat nem engedjük el olyan nyugodtan szórakozni, hiszen a külvilág rengeteg veszélyt rejteget a számukra. Pasik? Meséld csak el otthon, hogy megismertél egyet, apád már tölti a sörétest. A fiúkkal vigyázni kell. Egyedül kimozdulni? Na, arról szó sem lehet, minimum kettesével. Kiállni magadért, felvenni a kesztyűt? Hát, nem túl lányos dolog karakánnak és főnökösködőnek lenni, egyébként is több baj származhat belőle, mint előny, inkább maradj csendben, igyekezz minél kevesebbet hibázni, a harciaskodás helyett inkább ne hagyj támadási felületet.

A lányokat visszahúzódónak neveljük. Nem cselekvőknek, hanem követőknek, kockázatvállalás helyett pedig a hibák minimalizálását várjuk el tőlük és azt, hogy véletlenül se sodorják magukat veszélyes helyzetbe.

Ez pedig nem feltétlenül az erdőben való sziklamászásnál fontos, hanem mondjuk amikor munkát vállalunk. A versenyszektorban a nők rendkívül alulreprezentáltak, a cégvezetőknek pedig mindössze a negyede nő. A nők többsége kizárólag akkor jelentkezik egy állásra, ha az összes kritériumnak megfelel, míg a statisztikák szerint a férfiaknak sokszor a kritériumok 60%-a is elegendő.

Az oktatásban is megfigyelhető az eltérés, a fiú diákok bátrabbak az ötleteik megosztásában, míg a lányok visszahúzódóbbak és ha valamilyen feladattal meggyűlik a bajuk, általában magukban keresik a hibát. Ezen nem segítenek a társadalmi előítéletek, melyek inkább csak tovább mélyítik a szakadékot és sokszor nem csak a felnőttek világában, hanem már a gyermekkorban is megjelennek akár tudat alatti, akár tudatos diszkrimináció formájában.

Természetesen vannak kemény nők és visszahúzódó férfiak. Minden példára van ellenpélda, hiszen a világ sosem fekete és fehér. És félénkebbnek lenni nem jellemhiba, ez önmagában teljesen rendben van.

Azonban napjainkban a szorongás az egyik legelterjedtebb mentális probléma, a kóros szorongásnak és az extrém stressznek valamilyen formája szinte mindannyiunkat érint. Csak gondoljunk bele, mennyi mindentől tart minket vissza az irracionális félelem? Mennyi lehetőséget hagyunk kárba veszni, mert nem hiszünk magunkban, mert nem merünk hibázni?

És vajon mennyi szorongástól és aggodalomtól szabadítanánk meg a világot, ha elkezdenénk a lányokat tökéletes helyett bátornak nevelni?

large

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s