Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mondunk.

Már egészen fiatalon, ahogy az első fogalmaink megszületnek a minket körülvevő világról és elhagyják a szánkat az első kissé formátlan szavak, találkozhatunk a társadalmi létezés egyik komikus paradoxonjával, amikből olyan sok vár még ránk a későbbi életünkben: nem sokkal azután, hogy megtanuljuk, hogyan fejezzük ki magunkat, megtanítják nekünk, hogy mik azok a dolgok, amiket nem szabad mondani.

Először csak ártalmatlan káromkodásokról, trágárságokról van szó, amiket fél füllel hallottunk és nem is igazán vagyunk tisztában a jelentésükkel.

Aztán rájövünk, hogy a képlet mégsem ilyen egyszerű.

A napokban egy egyetemi vita kapcsán, ami történetesen a menekültek helyzetéről szólt, egy szaktársam kifejtette, hogy az emberi jogok, már régóta ’bökik a csőrét’, hiszen miért kellene nekünk olyan humanitárius alapelvek mentén cselekedni egy nemzettel, vagy embercsoporttal szemben, akik fordított esetben nem követnék ezeket az elveket.

És bár nem megalapozott (Szíria például a háború előtt, több mint egymillió menedékkérőt fogadott be a térségben, többségük az Iraki polgárháború elől menekült az országba), azt mondhatnánk, hogy oké, ez egy vélemény.

Csakhogy ez nem így működik. A kortárs liberalizmus egyik legélesebb kritikájaként szokták felhozni, hogy a nagy világnézeti szabadság csak addig tart, amíg a liberális felfogás alapelvei megvalósulnak. És igen, vannak más keretek. Lehetne más szabályok szerint is játszani. De ezek az alapvető értékek nem véletlenül alakultak ki: Védelmi funkcióval rendelkeznek és ugyanúgy azt is védik, aki felszólal ellenük. Lehet megkérdőjelezni az emberi jogok egyetemességét, de attól a perctől kezdve, hogy ezt valaki megteszi, miért lenne bárkinek kötelessége az ő jogait tiszteletben tartani?

Ahol nincsenek egyetemes alapértékek, ahol nincs egyenlőség, ott elnyomás van, terror, ott szétszakadozik a társadalom, félelem és kiszolgáltatottság uralkodik. Ilyen közegben lehetséges milliókat bebörtönözni és legyilkolni a nemük, társadalmi státuszuk, származásuk, vagy vallásuk alapján.

Persze ez nem aggasztja azokat, akik ilyen kijelentéseket tesznek. Nem aggasztja a barátnőm ismerősét, aki szerint a melegek betegek, sem az esti sörözésnél a haveri társaságnak azt a tagját, aki szexista, vagy rasszista viccekkel szórakoztatja a többieket. Mert ez a személy az esetek túlnyomó többségében fehér. Az esetek túlnyomó többségében középosztálybeli, európai, heteroszexuális, talán még keresztény is. Ja, és az esetek túlnyomó többségében férfi. És pontosan tudja a történelemből (és a jelenből) tanulva, hogy olyan privilégiumokkal rendelkezik, amik kitűnően felvértezik a saját felelőtlen kijelentéseinek következményei ellen.

És mégis, nekem kellene úgy éreznem, hogy ellentmondok az általam képviselt nézeteknek, ha nem fogadom el legitimként az ilyen véleményeket?

Igen, a szólásszabadság fontos. A szólásszabadság mindenkié. De a szólásszabadság addig terjed, amíg azzal nem kérdőjelezem meg mások legalapvetőbb jogait, vagy nem sértem őket emberi mivoltukban. Ez pedig nem opcionális. Ez a békés együttélés alaptörvénye.

Ha valakinek ez nem felel meg, éljen egy szimpatikus diktatúrában. Vagy egy lakatlan szigeten.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s