Piszkos kis hagyományaink

Húsvét hétfő van. Anyukámmal a kerti padon ülünk. Én rágyújtok, ő is kér egy szálat. Füstölünk és beszélgetünk. Tudja, hogy le kellene szoknia a dohányzásról. Én is tudom, hogy le kellene szoknom a dohányzásról. Számomra ez mindig is olyan szokás volt, ami időről időre visszakúszott az életembe, hol tudatosan, hol észrevétlenül egy nagy érzelmi csalódás után, vagy az esélytelenek nyugalmával, utolsó percben megkezdett tanulásokkal töltött estéken. Kis időre letettem, aztán megint ugyanott kötöttem ki, mint korábban. Itt ülök, ugyanazon a padon, ahol tizenévesen titokban először gyújtottam rá. Túl régóta van ez így ahhoz, hogy változzon. És azon kezdek gondolkodni, hogyan köszön vissza ugyanez a hozzáállás társadalmi szokásainkban is.

Itt van például a húsvét. Különösen a locsolás, ami objektíven átgondolva, talán az egyik leginkább nőellenes gyakorlat a magyar kultúrában. Másról sem szól, mint, hogy a nők emberi értéke a külsejükben, a fiatalságukban gyökerezik. Ja, meg az erőszakról.

MTI-FOTO-bXJTbzc4VDBkdkEzYjBJNit4ZlV2UT09

Tegye fel a kezét, aki szereti ha hidegvízzel öntözik le, vagy ha ocsmányabbnál ocsmányabb kölnikkel fújkodják tele a haját és a ruháját. Egy nap tizenkétszer. Kislánykoromból emlékszem, hogy még este is magamon éreztem azt az átható, tömény, fejfájdító szagot.
És persze a jutalom. Nem a hölgyek kapják, amiért végigszenvedték a nem túl felemelő procedúrát (bár ez talán még az alapvető felállásnál is szürreálisabb hatást keltene), hanem a derék fiatalemberek. Ha létezik erőszakkultúra, az itt kezdődik. Persze nem felnőttkorban. Korábbra nyúlik vissza, még annál is korábbra, mint a dohányzásom. Alsó tagozatra, az óvodás éveinkre. Azon túl pedig évszázadokra és egy társadalomra, ami sok tekintetben nem tud fejlődni.

Ha életvezetési szakemberhez, vagy pszichológushoz fordulunk, mert boldogabbá és sikeresebbé szeretnénk válni, az első tanács, amivel szembesülünk, hogy idézzük fel azokat a dolgokat a múltunkban, amik hosszútávon rossz minták kialakulásához, káros szokásokhoz vezettek. Második lépésben pedig meg kell változtatnunk ezeket a szokásokat.

Szinte evidensnek és ösztönösnek érezzük, milyen fontos megtennünk ezt a saját életünkben.
Akkor miért nem érezzük, milyen fontos lenne végigjárni ezt az utat a társadalom szintjén is?

Kiskorunkban olyan meséket meséltek nekünk és olyan normákat örökítettek át ránk, amelyek eredményeként szinte generációs jellegzetességgé vált, hogy nehezen birkózunk meg mások elfogadásával, a mindenkire kiterjedő egyenlő bánásmód gyakorlásával, az erőszak és a konszenzus közötti határok meghúzásával és úgy érezzük, nem vagyunk önazonosnak, mert azok az elvárások, amiket belénk tápláltak nem tűnnek helyesnek és követhetőnek a jelenlegi életünkben.
Nem lenne érdemes leásni az alapokig? Nem lenne jobb tanulni ebből és józanul felmérni, milyen szokásokat tartunk meg és adunk tovább a saját gyermekeinknek?

A hagyományainkat nem kell és nem is szabad elfelejtenünk. Ahogy kedvenc Disney DVD-inket sem kell kidobnunk és hamupipőke történetét sem kell kitörölni az emlékezetünkből. Számunkra sokat jelentenek.
De a felnövekvő generációk számára, egy modern, más felépítésű társadalomban, talán nem ezek a minták fognak sokat jelenteni. Talán nem ezek fogják segíteni őket abban, hogy boldoguljanak a nagybetűs életben.

És ahogy nekem sem ártana végre abbahagyni a dohányzást, még akkor sem, ha egy-két baráti összejövetel alkalmával újra a kezemben landol egy-egy cigi, közösségként sem ártana új szokásokat kialakítanunk, még akkor is, ha néha jól esik visszatérni a régi szép időkhöz.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s