Randikalandok

8 óra elmúlt, de a hőség még mindig szinte fojtogató. A bisztró teraszán alig lehet egy üres asztalt találni. Letelepszünk egy diszkrétebb sarokban, már ha helytálló ez a kifejezés a forgalmas belvárosban, Budapest szívében. Körbenézek. A fények hangulatosak. Szeretem ezt a helyet, én választottam.  Itt mindenki fiatal, a háttérzajból angol, német, néha francia, vagy spanyol szavakat is ki lehet venni. Itt az az érzésed, hogy egész multikulturális lett mostanra ez a város, változtak az idők, meg az emberek is. Rendelek egy fröccsöt, ő sörözik. Igazi sablonos randijelenet.

Mindenféléről beszélgetünk, főleg utazásról, mert utazni mindketten szeretünk. Van pár sztorija, amiken elmerengek. Egyébként nem nagyon vágyom kapcsolatra, de szeretek új embereket megismerni – bármilyen közhelyesen is hangzik. És idővel arra jutok, hogy őt egészen kedvelem. Intelligens, hallatszik abból, ahogyan beszél. És cuki a mosolya. Valószínűleg valami hasonlót gondolhat rólam, mert ömlik belőle a szó, de rám is figyel. Mikor megjelenik a pincér kérünk még egy kört.

Szó esik munkáról is. Arra gondolok, hogy tök megnyerő lehet ezzel a karakterrel egy állásinterjún, tipikusan az az alkat, aki mindenkinek szimpatikus. Valahogy rendszeresen ilyen embereket fogok ki, pedig én ennek a szöges ellentéte vagyok.

És egyszercsak elhangzik egy mondat, amire számítanom kellett volna, de nem számítottam. Pedig elmékeim szerint, ahány fiúval csak ismerkedtem életem során, mindegyiküknek volt egy, vagy két ehhez hasonló megjegyzése. Valami, amit nem tudok hova tenni a mai napig sem, pedig próbálom megérteni.

Elkezd arról beszélni, hogy női főnöke van, de ennek ellenére jól kijönnek egymással, ami szerinte ritka, mert a nők féltékenyebbek és érzelmileg labilisabbak. Egyszóval nem túl jó vezetők.

Itt hatásszünet következik. Pislogunk egymásra, mint két hal a szatyorban. Én arra várva, hogy realizálja, ez éppen egy nő társaságában csúszott ki a száján, egy randi kellős közepén. De semmi. Olyan érzésem van, mintha egy régi tévét néznék, amin elment az adás. “Hangyaháború”. Mindig így hívtuk, amikor kicsi voltam.

Megkérdezem, hogy ezt rám is értette-e, hiszen elméletben, egy idealisztikus párhuzamos univerzumban akár én is lehetnék mondjuk cégvezető. Nem rám értette. Megkérdezem, hogy akkor azokra a nő ismerőseimre és barátnőimre értette-e, akik már most vezető pozícióban vannak, vagy jó kilátásokkal rendelkeznek arra, hogy rövidesen oda kerüljenek. Rájuk sem. Akkor kire? – érdeklődöm.

Csak úgy általánosságban.

Fel szoktam háborodni az ilyeneken, de most nem teszem. Nem kezdem el magyarázni, hogy mennyi adat cáfol rá minderre. Hogy alapvetően manapság egy olyan versengő közszférában próbálunk érvényesülni, amit a férfitársadalom alakított ki, így a nőknek eleve kétszer annyi munkával kell a hátrányból előnyt kovácsolniuk, amit egyébként hibátlanul visznek véghez ésatöbbi. Kortyolgatom tovább a boromat. Témát váltunk. Miközben sztorizgat, azon kezdek el gondolkodni, hogy feketéket, vagy fehéreket kellene mosnom ha hazérek. Ezt az egészet már réges-régen elengedtem.

Én a blogolásról nem nagyon szoktam mesélni, annyira még nem nőtte ki magát a dolog, hogy dicsekedjek vele. De aztán valami kapcsán mégiscsak említem neki, milyen témákkal foglalkozom. Ez a megvilágosodás pillanata. “Jaa, akkor ezért nem tetszett a vezetős megjegyzésem.”

Persze.

Védekezésképp hozzáteszi, hogy ő is feminista, támogatja az egyenjogúságot. Arra gondolok, hogy egyesek szeretik dinamikusan kezelni a definícióikat. Azt is elmondja, hogy élt fél évet Dániában és ott tényleg hatalmas egyenlőség van, de ne gondoljam, hogy az olyan jó, mert “Egy nő előbb felkap egy nehéz farönköt, mint egy férfi és senki nem ajánlja fel, hogy segít neki“. Itt magamban elkezdem összeszámolni, hogy amikor pár nappal korábban egy 22 kilós bőrönddel, kézitáskával és szatyrokkal felfegyverkezve, magassarkúban felszálltam a hetes buszra, hány férfi állt fel átadni a helyét. Vagy hogy amikor az egyik barátnőmet két héttel ezelőtt egy idegen elkezdte zaklatni az utcán fényes nappal, az ‘erősebbik nem’ hány hősies képviselője sietett a segítségére. Mindkét szám közelebb van a nullához, mint az egyhez.

De nem vitatkozom. Bizonygathatnám az igazamat, aztán a következő randimon, valaki mással kezdhetném elölről az egészet. Ahhoz, hogy ennek értelme legyen népiskolát kellene nyitnom, komolyan. Csak éppen üresen állna, mert úgy látszik, senki sem érzi rajtam kívül, hogy mindezzel bármi probléma lenne.

Inkább megmondom, hogy elszaladok mosdóba, aztán indulnom kell, mert várnak rám. Mire visszaérek a számla már rendezve van. Kérdezem, hogy mennyivel tartozom. Azt feleli, semennyivel. Én pedig megköszönöm a kedves gesztust.

Így megy ez. Ez Magyarország, ahol harcias feministának kell lenned ahhoz, hogy zavarjon, ha a randipartnered a szemedbe mondja, hogy szerinte te valamire alkalmatlanabb vagy nála a nemed miatt. Ahol ugyan kevesebbet keresel, meg kevesebbre is tartanak, de legalább néha ingyen ihatsz.

Pia nélkül ezt úgysem lehet bírni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s