A gyerekeden és a kutyádon kívül senki nem ér annyit, hogy kétszázszor magyarázd el neki ugyanazt.

Ezt a posztot már régóta ígérgetem, de más elfoglaltságok miatt csak mostanra készülhetett el. Remélem, hogy pont akkor sikerült megírnom, amikor valakinek szüksége van rá.

 

“Mit csinálok rosszul, hogy ezt érdemlem.” – ezen gondolkodtam, miközben polcról-polcra kiürítettem a szekrényeimet. Akkoriban nagyjából egy doboz cigit szívtam el egy nap. A padlót beborító ruhák öntötték magukból a füstszagot. Mindent átszortíroztam. Később egy barátommal még a bútoraimat is átrendeztük. Úgy éreztem magam, mint aki meggondolatlanul bevállalt egy detox tea promóciót, ezért most jó ideig közepesen szar, balatonvíz színű és ízű löttyökön kell tengődnie abban a reményben, hogy utána minden sokkal jobb lesz.

A kifejlett labrador méretű plüssmackó, kinyúlt férfipólók és fél pár zoknik gazdája sosem jelentkezett értük. Anyámhoz költöztettem őket. Az óriás macit felültettem a 4 évvel korábbi szerelmemtől kapott óriás kutya mellé.

Detoxoltam az életem.

Csak később értettem meg, hogy végig rossz kérdést tettem fel magamnak.

Sok szempontból a társadalom felelőssége, hogy meddig maradunk benne egészségtelen kapcsolatokban. 

Az akkori párom nem csalt meg boldog-boldogtalannal, legalábbis nem tudok róla. Nem emelt rám kezet. Nem fenyegette a családtagjaimat sem, nem zárt be a lakásba. Egyszóval jóval elmaradt a Magyarországon jelenleg reneszánszát élő férfi archetípustól. Az akkori páromat a legtöbben szerették. Voltak hibái. Nekem is voltak hibáim.

Az életben kevés nehezebb dolog van, mint lezárni valamit, aminek a foltozgatásába beletettük az energiánk száztíz százalékát. Amiről anno azt mondtuk magunknak, hogy ha ez sem működik, akkor semmi sem fog, mert marhára nincs erőnk még egyszer megpróbálni. 

Nőként ez a helyzet annál kiszolgáltatottabbá tesz minket, minél idősebbek vagyunk. Sokunknak már huszonéves korában nekiszegezik a “mikor szülsz már” jellegű kérdéseket. És ugyan mikroszkopikus léptekkel a magyar társadalom is elindult egy sokkal emberibb kapcsolatfelfogás irányába anyám – borzalmas, buggyos ujjú csipkeruháját leszámítva – gyönyörű esküvője óta, de valahol a szívünk mélyén még mindig a női szerepkörhöz kötjük a párkapcsolatok működtetését.

Ahogy mások bánnak veled, az esetek 90 százalékában nem arról szól, hogy mit érdemelsz.

Egy kapcsolat vége ott van az elfelejtett telefonhívásokban, az elhasznált kifogásokban, lemondott programokban és az ezernyi elfoglaltságban, ami fontosabb a másiknak, mint mi vagyunk. Ott van a legapróbb, jelentéktelennek tűnő hazugságokban és a nagy titkokban, a hátunk mögött elejtett szavakban. A sehova sem vezető veszekedésekben. De ami kevésbé egyértelmű és sokszor mi sem tudjuk megfogalmazni saját magunknak: az aránytalanul eloszló érzelmi erőfeszítésben.

Bár valóban nem vagyunk mind egyformán profik az érzelmek kezelésében, semmilyen tudományos bizonyíték sem utal arra, hogy ez a tulajdonság összefüggésben állna a nemiséggel. – mondja Dr. Lisa Huebner genderszociológus. – Mégis, tudat alatt is újra és újra olyan sémák után kutatunk, amelyek igazolják, hogy az érzelmi munka és felelősségvállalás a nők feladata.

Nőként fiatalon megtanuljuk, hogy a szociális kapcsolataink nem kényelmi zónák, hanem második munkahelyek. 

A barátnőkkel borozós esték egyenlőek a sufnipszichológus-szeánszokkal. A közös élet karbantartása és mikromenedzselése kicsit olyan, mint a házmunka: a problémák és az elintézendő feladatok folyton ott sorakoznak a fejünkben. És gyakran észre sem vesszük, hogy másik fél egy olyan univerzumban él, ahova ezek a problémák nem hatolnak be. 

Ahogy azt sem vesszük észre, mikor lendülünk át azon a ponton, ahonnan lépnünk kell.

Egy kapcsolatnak akkor van vége, amikor utálod benne magadat. 

A szakítás előtti hónapokban sokszor ültem otthon azon gondolkozva, mikor lettem ennyire elviselhetetlen saját magam számára. Mikor változtam vissza azzá az állandóan idegeskedő, szorongó, türelmetlen, fáradt valakivé, aki a nap 24 órájában képes prezentálni a személyisége legrosszabb oldalát.

Egy egészségtelen kapcsolatban elveszted a bizalmadat az emberekben, de leginkább önmagadban. És minél tovább ragadsz ebben az állapotban, annál masszívabban kezdesz hinni benne, hogy ez egy végleges, visszafordíthatatlan folyamat. Nem az.

A detox tea működik. 

A szakításom után Londonba repültem. A gépem még sötétben indult és ahogy elhagyva a kifutópályát emelkedni kezdett, elaludtam. Olyan mélyen, ahogy nem aludtam az azt megelőző egy évben. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem szorosan a felhők fölött voltunk. A rózsaszínes napfelkeltében úgy éreztem magam, mintha abban a Danone görög joghurt reklámban lennék. És elfogott az a régi, ismerős nyugalom.

Korábban is felülhettem volna arra a repülőre. De igazán csak az számít, hogy így, vagy úgy, de végül felszálltam rá.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s